Gyeonju-ból Busan felé vettük az irányt. Busszal, folytatva utunkat, ahogyan északról hosszában átszelve az országot legurultunk egészen délre.
Maga a buszozás is egy élmény volt, a bordó busz, az öreg buszvezető bácsi, aki tolta nekünk a trot zenét, amit addig nem ismertem, de a legjobb lakodalmas pop-ot juttatta többünknek is eszébe, és a végére már egész megszoktam. Egyébként az autóspihenők is tök jók, büfékkel, boltokkal, rendes, tiszta, mindennel felszerelt WC-kkel, szóval hiába a hosszú út, azért nem volt kényelmetlen. Szolgáltattunk egy kis látnivalót a helyieknek is, mindenhol jól megnéztek (de nem zavarón...), hogy na, ezek vajon kifélék, mert nem amerikai, az biztos:)
Haladtunk az autópályán, szépen művelt földek, gyümölcsösök mellett, a távolban hegyek, majd szépen beértünk Busan-ba.
A világ ötödik legnagyobb kikötője.....Én, aki egy tenger nélküli országból jöttem, tátott szájjal bámultam a háztömb méretű teherhajókat, mint egy gyerek.
A kikötő mellett haladva, első utunk természetesen a kilátóhoz vezetett. Jó ötlet, nézzünk előbb szét, hol is vagyunk. Nekem amúgy is tenger-fétisem van, a szárazföldi gyerek állandó vágyakozása, ilyenkor aztán nem tudok betelni vele. Már itt éreztem, hogy Busan kezd bekúszni a bőröm alá.
Az a fehér sirály-szárnyat formázó tetejű épület a híres Jagalchi halpiac.
Most, hogy nézegetem a régi képeimet, feltűnt, hogy magáról a kilátótoronyról nem is csináltam képet...pedig csodás volt, a nagy sárkánnyal a tövében. Egy szép park veszi körül, és itt is áll egy büszke Lee Sun Shin szobor. De tényleg, én általában annyira el vagyok foglalva a bámészkodással, hogy nem kattintgatok folyton, sokkal több képet is csinálhattam volna, de nem. Pláne a halpiacon, ami a következő állomás volt.
Nahát, én jártam már Japánban, meg bírom a sushit, tengeri herkentyűket, de ami csuda szerzeteket is láttam, a felét nem tudtam beazonosítani. Van mit bámulni, az biztos.
Egyébként a halpiac egyben jó szórakozás is, nemcsak a fura tengeri (és ehető) állatok miatt. De itt olyan éttermek, vagyis inkább olyan beülős kis kajáldák vannak a piacon belül, ahol megsütik/főzik vagy akár sashiminek kifilézik az épp frissen vásárolt cuccot. Persze alaposan túlárazva, de hát benne van a pakliban, ez egy turista paradicsom:) Mondjuk mi akkor kihagytuk, de azért sikerült egy kis szárított tintahalat vennem, ami köztudottan az egyik legjobb sörkorcsolya.
Este pedig a halpiaccal szemközti Nampo-dong városrészbe mentünk át, ahol a fashion street-nek nevezett bevásárlóutca, ami tulajdonképpen sok utca, sok-sok-sok ruha, cipő- és kozmetikum bolttal, étteremmel, kávézóval, és STREET FOODdal. Miért csupa nagybetű?? Mert Korea a street food mekkája. Az olcsó, laktató és iszonyúan finom utcai kaja, amit nem lehet megunni. Egy rendes dráma rajongó felkészülten, célirányosan és szisztematikusan halad ezekben az utcákban, semmi sem maradhat ki, amit eddig csak 2D-ben csodálhattunk. Amikor a gyerek beszabadul a játékboltba....Nampo-dong nekem olyan, mint egy Csodaország. Persze jó, ha van némi pénzmagja az embernek, de a kaja olcsó, a divat olyan áron, mint nálunk, a kozmetikumok pedig világhírűek, remek minőségűek, de ehhez képest olcsók. A csomagolás, a boltok hangulata...minden csábító. Itt vérszemet kap még az is, aki amúgy nem shopping királynő. És a ráadás: FREE SAMPLE. Mindenhol, marékszámra. Korea, én így szeretlek:)
És itt érdemes megjegyeznem, mennyire vásárlóbarát ez az ország. Igen, aminek természetesnek kellene lennie, hiszen az üzlet attól jó, vagy rossz, hogy a vásárlók elégedettek-e? Ám nálunk valahogy mégsem teljesül az evidencia.
Koreában nagyon egyszerű pénzt költeni. Most nem arra gondolok, hogy minden tele van csábító árucikkekkel, hanem a gyakorlati részére. Nem kell pénzváltót keresgélni, nem zavarnak el, ha nagy pénzzel mész be egy üzletbe, nem rázzák a fejüket, ha teljesen ismereten ország ismeretlen kártyáját nyújtod feléjük. Amúgy működik. Sima, folyószámlához tartozó kártyámmal bárhol...a legkisebb éjjel-nappaliban is tudtam fizetni. Pin kód?! Minek! A kiszolgálás is udvarias, remek, turistaösvények kereszteződésénél található városrész, teljes természetességgel az eladók beszélik az angolt, a japánt, a kínait. Meghallgatnak, felvázolt igényeidnek megfelelő termékeket ajánlanak, nyújtanak kipróbálásra, mosolyogva, kedvesen...mint akit ezért fizetnek.
És beugrik hirtelen a mi fővárosunk legközpontibb helyén fekvő, turisták, külföldiek által sűrű látogatott plázája, az a bizonyos nyugati...a magyarul sem tudó, unott, szőkített, sárgás-narancsra aszalt eladókkal spékelt butikok, ahol ezen alkalmazottak betolakodónak tekintik a vevőt, egy pillantással nyugtázzák, ha belép, majd vásárlás nélkül kilép, nehogy már le kelljen tenni az ájfónt.
Mindegy, szóval itt ezt az egy fotót lőttem, épp sötétedéskor léptünk be a shopping mennyországba. Innentől kezdve csak élveztem. A vásárlást is, és a sok jól öltözött, csinos fiút, akik folyton szembejöttek. Hát nézelődni, azt már csak szabad, nem??
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése